SZKÍTÁK


i.e. 700 körül a füves sztyeppe a Kárpátoktól az Altájig a különböző ősiráni nyelvet beszélő lovas nomád törzsek uralma alá került, melyeket a görögök szkítának, a perzsák pedig szakának neveztek. Ők magukat az íjfeszítők népének tartották. E népeknél a gazdagság mértékéül a szarvasmarha szolgált. Ezen állatoknak a füves puszta biztosította az élelmet. Mikor egy adott területet lelegeltettek tovább vándoroltak. A gyors és könnyed helyváltoztatásban a lovaknak igen nagy szerepe volt. Szinte az egész napot a ló hátán töltötték. A Bibliában Jeremiás próféta a következőket írja a szkítákról: "egy legyőzhetetlen régi nemzet, olyan nemzet, amelynek nem ismered a nyelvét és nem érted a beszédét, tegeze olyan, mint a nyitott sír, és mindannyian hősök". A szkíták aktív részt vállaltak az asszír főváros, Ninive elleni támadásban, sőt még az egyiptomi fáraó is gazdag adománnyal adózott a szkíta fejedelemnek. Hérodotosz ez írja róluk: "a szkítáknak nincsenek városaik, sem épített erődítményeik. Mindannyian lovasok íjjal felszerelve. Nem földművelők, hanem állattartók. A szkíták legjellemzőbb vonása, hogy semmiféle ellenség, amely rájuk támad, nem menekülhet előlük futással, s le nem győzheti őket, ha ők nem akarnak nyíltan küzdeni, hiszen egy olyan nép, amely magában hordja a lakhelyét, melynek nincsenek városai, erődítményei, ahol mindenki lovasíjász, egy ilyen nép legyőzhetetlen és megközelíthetetlen". A tapasztalt bátor harcosokat, akik a csatamezőről elhozták az ellenség fejét, a törzsi törvények szerint a vezér azzal tűntette ki, hogy a zsákmányból megfelelő részt kaptak. Akit nem fűzött a másikhoz családi kötelék, az vérszerződéssel kötött örök barátságot. Az így kötött összetartozást olyan komolyan vették, hogy akár az életüket is feláldozták egymás megmentéséért. A vezéreik gazdagságáról néhány feltárt sírhely, kurgán tanúskodik. Ezek a kurgánok tulajdonképpen kb. 50 m2 nagyságú, 4-5 m mély sírkamrák. Az elhunyt testét bebalzsamozták, a testet vadzeller, ánizs, tömjén és illatos füvek keverékével töltötték ki, és az így mumifikált testet egy fából készült szarkofágba helyezték. A vezér mellé temették feleségét, ágyasait, legjobb lovait és egyéb szolgáit. Végül a sírkamra fölé hatalmas kőhalmot emeltek, amit később földdel és fűvel borítottak, ami messziről csak egy nagy dombnak látszik. A Kárpát-medencében, a Duna-Tisza között, illetve a Nyírségben több ilyen domb található. A kurgánok épen maradt leletei az ókori világ legfejlettebb kultúráival való kapcsolataikat jelzik. Egyrészt közvetítők voltak a Távol-Kelet és Nyugat között, másrészt megadóztatták az akkori "selyemúton" áthaladó árukat. A sírokból kiemelt páratlan szépségű leletek arról is vallanak, hogy a pusztaiak közül nem csak ügyes pásztorok kerültek ki, hanem kitűnő kovácsok, ötvösök, íjgyártók, szíjjártók, ácsok, bognárok és fazekasok is, a szövő-fonó és nemezkészítő asszonyok remekeiről nem is szólva. Díszítésükre az ún. szibériai állatstílus, keveréklények ábrázolása volt jellemző. A szkíták között voltak olyanok, akik kiemelkedtek a filozófiában, orvostudományban és más tudományokban, pl. Anacharsis, kit az ókori világ legnagyobb bölcsének tekintettek. Nevéhez fűződik, pl. a fazekaskorong és a hajóhorgony bevezetése, és azt tartják, hogy ő tanította meg a görögöket a bor szkíta módon, azaz vízzel való hígítás nélküli fogyasztására.




VISSZA